Sodródni egy életen át - David Szalay: Test kritika

David Szalay Test című regénye 2025-ben elnyerte a Booker-díjat, és Dua Lipa Service95 könyvklubja is kiválasztotta a hónap könyvének. A kanadai születésű magyar–brit író legújabb művében egy férfi életének történetét követjük végig gyerekkortól a felnőttkorig.

Képzeld el, hogy egy teljesen átlagos napod van. Felébredsz a harmadik ébresztődre, csak egy kávéra van időd, amihez természetesen elfogyott a folyékony állagú tejed, már csak az a fajta van, amit a vécén sem mersz lehúzni, mert előidéznéd vele a következő csernobili mértékű vízszennyezést. Utána rohansz a buszhoz, mintha a sietséged legalább bizonyíthatná, hogy igazán nem akartál elaludni.

Pár óra koncentrált munka után lemész ebédért, dolgozol tovább, és a nap végén bágyadtan hazaindulsz. Ahogy a buszmegállóban állsz a többi ember között, egyszer csak egy puffanásra leszel figyelmes. Megáll a levegő, a kocsik zaja és a fülhallgatódból szóló zene is háttérzajjá törpül.

Egy nő a földön fekszik és rángatózik.

Te persze nem tudod, mit csinálj. Azt felismered, hogy kéne valamit csinálnod. Megmozdulni, odaszaladni segíteni, vagy legalább felhívni a segélyhívót. De csak állsz, mintha nagyon távolról néznéd az eseményeket. Mások odarohannak, telefonálnak, a többség veled együtt földbe gyökerezett lábakkal szemléli a katasztrófát, és előbb-utóbb megérkeznek a mentők. Később nem emlékszel, hogyan, de hazaértél. Leülsz, és arra gondolsz, ami történt. Hogy miért nem tudtál megmozdulni.

David Szalay könyvének hőse mintha egész életében ennek a dermedt bénultságnak a pillanatában létezne.

István életét hétköznapi és nem annyira hétköznapi katasztrófák tarkítják. Egy magyarországi panelrengetegből indul a történet, ahol gyerekkorának meghatározó éveit tölti, majd a katonaságon át egészen a londoni elit közegéig követjük őt. Bár életkörülményei minden életszakaszában változnak – láthatólag István alig változik velük.

Szalay nagyobb időbeli ugrásokat alkalmaz, amik miatt István életéből egész évek maradnak homályban, és csak néha kapunk nyomokat arról, pontosan mi történhetett vele időközben. A történet a megrázó eseményeknél sem lassít le: hónapok és évek pörögnek le a szemünk előtt, anélkül, hogy a könyv időt szánna István érzéseinek vagy gondolatainak kibontására – könyörtelenül zötyögünk tovább életének következő állomásaira.

Istvánt az író nem beszélteti feleslegesen, és érzelmi reakcióit is minimalizálja. A párbeszédek rövidek, tömörek, az egész könyv szövegét áthatja valamiféle lelki sivárság és üresség. Az egyszerű szóhasználat és a kevés jelző jól érzékelteti István zárkózottságát és érzelmi elérhetetlenségét.

Ahogy István élete előrehalad, egyre több betekintést nyerünk a gondolataiba, karakterfejlődése mégis stagnál. Ritkán látjuk döntéseket hozni, inkább a szembejövő lehetőségeket elfogadva sodródik végig az életén. Ez nyomasztóan hiteles, közben néha olyan, mintha egy tanmesét vagy karikatúrát olvasnánk arról, mi történik az emberrel, ha lemond arról, hogy saját életének igazi kormányzója legyen. Nem vágyik igazán dolgokra, de „élvezi” őket, ha tálcán kínálják neki.

István életét a nőkhöz fűződő kapcsolatai keretezik. Az édesapjáról említést sem tesz a könyv, az édesanyja neveli fel őt egyedül. Szexualitását egy nála jóval idősebb nővel fedezi fel, és kettejük kapcsolatának részletes leírása, valamint a még intenzíven érző fiatal István és az érzéketlenné vált felnőtt közötti kontraszt teszi szembeötlővé, mekkora nyomot hagyott benne ez a tapasztalat, és hogyan alakítja későbbi viszonyát a nőkhöz.

A férfi szereplők ugyan megjelennek a női karakterek mellett, de soha nem az „apa”, a személyiségformáló barát vagy az életben iránymutató bölcs szerepét töltik be. Újra meg újra megjelennek viszont a nők, akiket Szalay szinte mindig férfiakhoz kötött, nem autonóm szerepben ábrázol: feleségként, barátnőként, szeretőként vagy alkalmazottként. István, aki „behódol” az iránta mutatott vonzalmuknak és érdeklődésüknek, valamiféle hierarchikus viszonyba kerülve velük – szinte már sztoikus nyugalommal fogadja el, amit tőlük kap, legyen az szex, pénz vagy szeretet, és azt a jövőt is, amit ezeknek a kapcsolatoknak a hatására magáévá tesz. A nők elutasítását is – első szerelmét kivéve – elfogadással veszi tudomásul. Nem ő teszi meg az első lépést, de minden különösebb meggondolás nélkül részt vesz szinte minden kapcsolatban, amit egy női szereplő kezdeményez.

A történet ezzel újra meg újra felteszi a kérdést: mi történik, amikor saját igényeink és vágyaink megfogalmazása helyett másokra bízzuk az életünket, mert ez biztonságosabbnak tűnik, mint magunkban bízni és vállalni döntéseink kiszámíthatatlan következményeit?

Bár apai vagy más meghatározó férfi hatásról István életének elején nem olvashatunk, később ő maga akarva-akaratlanul is találkozik az atyai szereppel. Annak ellenére, hogy – tanult példa hiányában – tökéletesen ügyetlen ebben, amikor szerepbe kerül, jelenik meg benne először a cselekvésre való vágy és a felelősségvállalás gondolata. Egyáltalán az érzés, hogy valamit jobban kellene csinálnia. Hogy valamire aktívan hatnia kellene, és nem maradhat örökké csupán az élete történéseinek néma elszenvedője.

Ahogy halad a történet, az olvasó magyarázatot keres István élethez és veszteségeihez való passzív hozzáállására. A regény arra emlékeztet, hogy gyerekkorában azt tanulta meg: amikor az érzelmei hatására cselekedett, valami rossz és visszafordíthatatlan történt. Szalay érzékletesen írja le ezeket az első meghatározó élményeket, így könnyű arra következtetni, hogy későbbi sodródását azok a traumák alakítják, amelyeken nem tudott túllépni.

Még az önkritikája is inkább gondolati, mint érzelmi szinten működik. Felismeri, hogy valami nincs rendben, de a felismerés önmagában nem változtatja meg a döntéseit. Ez a disszonancia az olvasó értékítéletét is megnehezíti: a döntései, amiket megismerünk, sose feketén-fehéren jók vagy rosszak, István pedig az egész könyv alatt egy erkölcsi mérlegen billeg előttünk. A végére sem lesz egyértelmű, mennyire áldozata annak, ami vele történt, és mennyire felelős azért, amit nem tett meg.

Az olvasó mégis folyamatosan várja, hogy hátha most érkezik el a fordulat. Hogy lesz egy veszteség, ami már túl nagy ahhoz, hogy István passzívan elfogadja. Azt, hogy a sok trauma végre aktivizálja majd őt, és elhozza számára a megnyugvást vagy a felismerést. De Szalay sem nekünk, sem főszereplőjének nem adja meg ezt a feloldást. István néha mégis cselekvésre szánja el magát, mintha egy-egy pillanatra felébredne benne a morális felelősségérzet, és felcsillanna benne valami emberség. Újra és újra elfogadja azonban azt a szerepet, amit mások adnak neki. Az érzései később érkeznek meg hozzá, amikor már nem tud mit kezdeni velük.

A Test azt kérdőjelezi meg, meddig lehet valaki passzív a saját életében, mielőtt maga a passzivitás is döntéssé válik, és az, amit nem teszünk meg, ugyanolyan meghatározóvá válik, mint az, amit megteszünk.

A könyv eredeti címe, a Flesh, a magyar fordításban Test-nél jóval nyersebb és közönségesebb jelentéstartalmat hordoz. Nem a testet, mint egészet, hanem annak intimebb és vulgárisabb részét, a húst idézi. Szalay felteszi a kérdést, hogy csupán húsból és bőrből álló, ösztöneinknek és múltunknak kiszolgáltatott lények vagyunk-e, vagy felelősek vagyunk azért is, hogy mit kezdünk azzal, ami velünk történt.

A könyv végére Szalay nem ad egyértelmű választ, ahogy feloldozást sem: se az olvasónak, se hősének. István életét végigkövetni olyan, mint egy hétköznapi katasztrófa szemtanújának lenni. Eltakarhatjuk a szemünket, de az ujjaink között mégis odanézünk. Mire pedig eldöntjük, hogy közbe kell-e lépnünk, a katasztrófa már megtörtént.

David Szalay: Test. Fordította Barabás András. Libri Kiadó, 2026.