Két szék között a perzsaszőnyegre - Meghívás kritika
Hazánkban július 2-án, az A24 gondozásában jelent meg a Meghívás (The Invite), ami egyben Olivia Wilde harmadik rendezése is. Az impresszív, viszont annál szűkebb szereplőgárdát felvonultató film két egymástól eltérő párkapcsolatot mutat be egy kínosnak ígérkező vacsorameghíváson keresztül. Miután előkerülnek az italok, négy különböző ember lelki világába kapunk betekintést, valamint kirajzolódik a két kapcsolat története és kihívásai is. Mindezt egy sajátos humor kíséri végig, ami hol kiegészíti, hol inkább elüti a drámai fejleményeket.
Olivia Wilde Angela szerepében egy főállású anyát alakít, aki lakberendezéssel tölti idejét, míg férje, Joe (Seth Rogen) egy zeneiskolában tanít kevés lelkesedéssel. Házasságuk nagyrészt civakodással telik, amit csak fokoz, hogy Angela váratlanul meghívja magukhoz a fölöttük lakó párt, a pszichológus-szexológus Piñát (Penélope Cruz) és a tűzoltó Hawkot (Edward Norton). A házigazdákkal ellentétben kapcsolatuk kiegyensúlyozottnak és őszintébbnek tűnik, azonban az este folyamán róluk is egy árnyaltabb képet kapunk. Apránként tudunk meg többet a szereplőkről, miközben felszínre törnek az elfojtott érzések, traumák és konfliktusok is. A cselekmény valójában egy hosszú, szerteágazó beszélgetés, ami sokszor váratlan irányokat vesz, köszönhetően az egymástól nagyban eltérő személyiségeknek.
A patinás szereplőgárda ellenére egyik színész sem élete alakítását nyújtja. Wilde néha túlzásba esik a neurotikus és kontrollmániás Angela szerepében, Rogen stabilan, de kevés dinamizmussal játssza Joe mackós, néha egyszerű, de őszinte karakterét, és Norton is csak egyszer-egyszer enged bepillantást Hawk mélyebb érzéseibe és gondolataiba. A legkiforrottabb performanszt talán Cruz nyújtja, aki jól egyensúlyozza a többi karakter érzelmi kilengéseit, valamint a narratívát is sokszor ő tartja mederben. Míg a történet inkább Angela és Joe házasságára fókuszál, Hawk és Piña kapcsolatáról is megtudunk részleteket, azonban az ő mélyebben rejlő, és ezáltal talán izgalmasabb konfliktusaik felett többnyire elsiklik a cselekmény.
A fentiek (és az előzetesek) alapján akár egy komoly kamaradrámának is tűnhetne a film, azonban már a legelső jelenet – melyben Seth Rogen karaktere egy kempingbiciklivel szerencsétlenkedik – egészen más alaphangot üt meg. A komikum és a mély kapcsolati (vagy emberi) nehézségek szembenállása a film egyik alappilére, azonban az egyik legnagyobb gyengesége is. A film humora időnként kifejezetten szórakoztató, máskor viszont útjába áll annak, hogy közelebb kerüljünk a karakterekhez, néha pedig kifejezetten elidegenítően hat egy-egy oda nem illő poén. Egy kitárulkozó monológnak Joe szexvicce vet véget, egy intimebb pillanatot pedig egy Tom és Jerrybe illő pofáraesés szakít félbe.
Ezzel szemben a film képi világa kifejezetten jól követi a történet hullámzását, és egy elegáns keretet ad az eseményeknek. A cselekmény végig Angela és Joe apartmanjában zajlik, aminek berendezése Angela aprólékos odafigyelését tükrözi. A lakás maga is fontos szerepet tölt be a filmben, a lakberendezésen és a színeken keresztül a karakterekről és a pillanatnyi hangulatról is átfogóbb képet kapunk. A falak hideg türkizkék palettáját csak időnként törik meg a narancssárga tónusok, amik egyben az elnyomott érzelmek oldódását is jelzik, legyen szó Piña kabátjáról, Joe iroda-stúdió-barlangjáról, vagy éppen a perzsaszőnyegről (amin Joe a derékfájásából is kigyógyul).
A kameramunka is remekül érzékelteti a vendégség légkörét. Hol kényelmetlenül közel visz a szereplőkhöz, hol kívülről látjuk a történteket, mintha épp Hawk és Piña emeleti lakásából látnánk rájuk. Habár kevés hangsúlyt kap, a filmet visszafogott csellózene kíséri végig, melyet a Blood Orange néven is ismert Devonté Hynes jegyez. Ezenkívül felcsendül Sade By Your Side-ja, valamint Crosby, Stills, Nash & Young Our House-a is, utóbbinak ráadásul a személyesebb hangvételű demóverziója.
A Meghívás egy izgalmas koncepción alapszik, azonban nem tudja beváltani az összes hozzá fűzött reményt. A hirtelen hangnemváltások és a vegyes színészi alakítások időnként megtörik az immerziót amit a jól megírt alaphelyzet és a képi világ teremt, ugyanakkor a karakterekben valódi és fontos dilemmákat fedezhetünk fel. Hibái ellenére egy technikailag jól kivitelezett filmet láthatunk, de a drámai pillanatok és olcsó poénok ilyen drasztikus vegyítése túl nagy ambíciónak bizonyult. A kellemetlen viccek és kínos témák egy valamit viszont biztosan elérnek: a néző tényleg úgy érezheti magát, mint egy kelletlen vacsorameghívás előszobájában.
3.5/5