„A Harcosok klubja és a Mátrix voltak az utolsó jó filmek, amiket láttam.” – Mathieu Kassovitz rendhagyó mesterkurzusa Budapesten

A gyűlölet (La Haine, 1995) tavaly ünnepelte bemutatásának 30. évfordulóját. A jubileum alkalmából a film restaurált, 4K-minőségben ismét vászonra került a Budapest Film mozijaiban. Úgy tűnik, Kassovitz alkotásának mondanivalója három évtizeddel később is fájdalmasan aktuális: a film nemcsak régi rajongóit szólította meg újra, hanem új közönségrétegeket is meghódított.

Szeptember 18-án, az NFI Budapesti Klasszikus Film Maraton programsorozatának részeként Mesterházy Lili több mint kétórás beszélgetést folytatott a film rendezőjével, Mathieu Kassovitzcal. A közönség ezúttal nemcsak A gyűlölet születésének kulisszái mögé pillanthatott be, hanem Kassovitz gyermekkoráról, első filmes élményeiről és pályájának meghatározó állomásairól is hallhatott. A beszélgetés végére pedig egy olyan alkotó gondolkodásába nyerhettünk betekintést, aki a filmvilágról és saját munkájáról is meglepően szókimondóan és kompromisszumok nélkül beszél.

A francia rendező felidézte édesapja, a magyar zsidó származású Peter Kassovitz történetét, aki az 1956-os forradalom idején kényszerült elhagyni Magyarországot, hogy Párizsban kezdjen új életet. Az íróként és rendezőként dolgozó apa a francia fővárosban ismerkedett meg Mathieu édesanyjával, aki vágóként szintén a filmszakmában dolgozott. Kassovitz számára így már egészen fiatalon természetesnek tűnt, hogy továbbviszi a családi hagyományt, és maga is a film világában találja meg a helyét. 

Gyermekkorának meghatározó napjai voltak a szerdák. A mozikban ugyanis ekkor mutatták be az új filmeket, amelyeket egy hét múlva már le is váltott a következő heti kínálat. Kassovitz élénken emlékszik arra, ahogy barátaival a mozik hátsó bejáratánál belógtak, és akár öt friss filmet is megnéztek egymás után. A rendező nosztalgiával idézte fel ezt az időszakot, amikor egy-egy film bemutatása még önmagában eseménynek számított, és a mozgóképre elsősorban művészeti alkotásként tekintettek. Szerinte a mai, streaming platformok uralta világban naponta olyan mennyiségű tartalom kerül a nézők elé, hogy az emberek egyszerűen túltelítődtek. „Már nem lelik ugyanazt az örömöt a filmekben” – fogalmazott.

A horrorfilmek és Steven Spielberg filmjeinek rajongójaként felnőtt Kassovitz első filmes élményei is hamar a kamerához kötötték: barátaival művérrel kísérletezve készítette el első kisfilmjét. Később, miután évekig a filmgyártásban dolgozott asszisztensként, 1993-ban elkészült első nagyjátékfilmje, a Métisse (A meszticlány). A főszerepet első gyermekének édesanyja játssza, a történet pedig egy egyszerre szórakoztató és provokatív alaphelyzetre épül: mi történik, ha egy férfi csak újszülött gyermeke láttán szembesül azzal, hogy párja egy fekete férfival csalta meg? 

Két évvel később már komolyabb témához nyúlt: bemutatták La haine (A gyűlölet) című fekete-fehér filmjét, amely a francia társadalomban jelenlévő feszültségeket állítja középpontba. Az alkotásért Kassovitz 1995-ben elnyerte a Cannes-i Filmfesztivál legjobb rendezőnek járó díját, amelyről azonban ma is meglehetősen kritikusan beszél.

„Semmi értelme a díjaknak. Miért nem lehet egyszerűen együtt megnézni a filmeket, aztán beszélgetni róluk? A díjak tönkreteszik az élményt, mert azt sugallják, hogy amelyik film nem nyer, az rossz film.”  -mondja.

A rendező arról is mesélt, mennyire felbosszantotta, amikor a sajtó képviselői folyamatosan a filmben bemutatott gettóról kérdezték. Úgy érezte, miközben az újságírók a környezetre és a társadalmi problémákra voltak kíváncsiak, már kevésbé mertek közvetlenül az arab és fekete színészekhez fordulni.

Kassovitz leplezetlen bosszúsággal beszélt a mai filmes világról.

„A Harcosok klubja és a Mátrix voltak az utolsó jó filmek, amiket láttam.”

Úgy látja, a filmvilág, amelybe annak idején beleszeretett, mára sokat veszített abból, ami egykor igazán izgalmassá tette. Szerinte a CGI megjelenésével a technológia egyre inkább háttérbe szorította a kreativitást, miközben a filmkészítésben mind fontosabbá vált, hogy egy-egy alkotás minél szélesebb közönséget érjen el, és minél nagyobb bevételt termeljen. Kassovitz szerint ennek az is a következménye, hogy a rendezők egyre kevésbé mernek súlyosabb vagy provokatívabb témákhoz nyúlni, így a filmekből fokozatosan eltűnik az a fajta súly és kockázatvállalás, amely szerinte korábban jellemezte őket.

Meglepő módon azonban éppen a mesterséges intelligencia megjelenésében lát valamiféle reményt. Ha ugyanis az AI egyre több olyan feladatot képes elvégezni, amely korábban hosszú és technikailag összetett munkát igényelt, az szerinte új helyzetet teremthet a rendezők számára: kevesebb energiát kell fordítaniuk a technikai megvalósításra, és újra nagyobb figyelmet szentelhetnek annak, ami igazán számít: a történetnek és a tartalomnak.